Ülünk a csónakban, ringat bennünket a víz, egy kora nyári délután derekán is túl, egy bokornál pontyozunk. Az apró hullámok között két piros bóbitával s annak fehér nyakkendőivel, mély áhítattal szemezünk. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem lennénk boldogtalanok, ha úszónkat valami végre kiemelné, vagy éppen a mélybe húzná. Na igen. Folyton ez a türelmetlenség, a modern kor rákfenéje, pedig alig fél órája érkeztünk.

Esteledni kezd, halványodni látszanak a nappal zajai. Egy levél se rezzen. A tükörsimára dermedt víz felszínén az úszók bóbitái oly mereven állnak, mint a fába félig bevert szögek. Figyelmünk nem lankadhat, ásítozásra nincs idő, hiszen az akadós, kemény terep nem viccel. Büntet. Itt a kapástól számítva szinte minden tizedmásodperc számít, de hol van az még, hiszen a „dugók” még a helyükön.

Egy rutinos horgásztársam, Bosnyák János szavaival élve: „Egy óvatlan pillanat.” - Örök igazság arra vonatkozóan, hogy mikor fog érkezni a kapás, különösen akkor, ha ennek semmilyen előjelét nem tapasztaljuk. Nem látunk túrásra utaló apró buborékokat az úszó közelében, nincsenek kis pöccintések, beleúszások, enyhe rántások, amik vonzzák az erre éhes tekintetünket. 

 A napkorong közben a horizont alá bukik. Hangolnak a tücskök és menetrendszerűen megérkeznek a vérünkre szomjazó szúnyogcsapatok is. Ennyit a nyugalomról. Miközben épp felállítjuk a védelmet a vérszívók ellen hopp, egy határozott pöccintés az egyik úszón. Na! – mondjuk ki halkan, azonnal három fokozattal feljebb ülve a székben. Emelkedik az adrenalin is, feszülnek az izmok, bevágásra kész minden porcikánk, majd percekig nem történik semmi. A felfokozott állapot elillan, kényelmesen elhelyezkedünk újra. A néma csendet megtöri egy parton vadászó madár zaja, akarva-akaratlanul is odatéved a tekintetünk, majd vissza, de a balos úszónk már teljes antenna-hosszban táncol a felszínen. Pillanatnyi pánik fut át rajtunk, majd azonnal a bothoz nyúlunk és ahogy érjük, bevágunk. Mindhiába, mert a halunk lemaradt. Egy óvatlan pillanat, ezúttal olcsó lecke volt - konstatáljuk sóhajtozva. Ugyan kinek volna most kedve a bokorban szűgyig matatni percekig azt az ágat keresve, amelyen a horog fennakadt. Rosszabb esetben pedig szakad a zsinór, törik az úszó, kihajlik a horog. Bosszúság-bosszúság hátán. Hiányzik ez nekünk?

Most szerencsére nincs más dolgunk, mint kitekerni a szereléket, ellenőrizni a horgot és a csalit, majd visszadobni a célterületre. Hm, bárcsak ilyen egyszerű lenne. Jobb napjaimon is kettő dobás a minimum, de van, hogy tizedikre sem sikerül a legjobb helyre juttatni a szereléket. Nem nyugodt az ember na, ha nincs a megfelelő helyen az úszó. Egy arasznyi tévedés sem fér bele. Ha már itt tartunk, bizony elkélne már egy fejlámpa a homlokon, de akkor már a csónakot is meg kellene világítani. Nyúlunk hát az eszközökért, egyúttal a világító patronokat is felpattintjuk a bóbitákra. 9 dobás. Nem is olyan rossz, végre a helyén minden, a gép foroghat, az alkotó pihenhet. Akarom mondani koncentrálhat. Egy fél etetőkanálnyi magot még az úszók után küldünk, “hadd jöjjenek”- mormoljuk magunkban.

A sötétség teljesen úrrá lesz a tájon, csak a lényeg tárul a szemünk elé: két függőleges zöld fénycsík, s azok vízre vetülő tükörképei. Az idő nagyon kellemes, melegebb ruházatra még csak gondolnunk sem kell. A tücskök rendületlenül húzzák. Olykor betársul melléjük a helyi kuruttyoló kecskebéka kórus, időnként fel-fel hallatszik egy, a közelben prédára leső bagoly rideg, magányosnak tűnő hangja, s úgy tűnik, az aranysakálok is műszakban vannak. A ladikban pedig telnek-múlnak a percek. Persze az agyunk sem tétlenkedik. Akár a pára, úgy csapódnak le szép egymásutánban a nap történései, a holnap feladatai, távoli tervek, régi vízparti kalandok a koromsötét vásznon.

A balos úszó tánca rángat vissza minket azonnal a jelenbe, majd egyszer csak az a zöld patron fénye s annak tükörképe határozottan kezd eltávolodni egymástól. Az úszónk emelkedik. Kitartásunk talán most hozza meg gyümölcsét. Szemünk kitágul, kissé eltorzult arccal, késlekedés nélkül bevágunk, megvan! Érezzük az erőt a horog végén, testünket felpezsdíti az adrenalin, talán egy jó hallal küzdünk. Végre!

El a bokortól, helló! Hiába az utasítás, halunk minden erejével a számára a biztonságot nyújtó akadó felé tör, meg se hallja a magyart. Csak menne, csak menne, rendületlenül csak menne a sűrűbe, mi meg húzzuk, csak húzzuk vissza, de csak bemegy. Mi meg fintoroghatunk a sötétben, mindegy, úgysem látja senki. Masszírozzuk a bokrot, ő nem enged, mi nem engedünk, aztán csak engedünk. Számtalanszor bevált már ez a fortély, elvégre okos enged, nemde? Tapasztalat, hogy az uszonyos előbb-utóbb kiszabadítja magát és folytatódhat tovább a húzd meg-ereszd meg, pont úgy, ahogyan most is. Ej, de bitang jószág ez, a bokor után a csónak alá törne, de végre megpillantjuk. Egy jó 7-es sodrófa. Tiszta izom. Egy ponty az Arnold Classic-ról, karikázza is a botot percek óta, a hátunkon már “Niagarát” fakasztva. Élvezzük, de piszkosul és ami azt illeti, így a nap végén már eléggé piszkosan is. Kit érdekel. 

Fárad. Fogy az erő, már nem húz annyira, csak a fejét rángatja. Pillanatok alatt véget is ér a csata, hálóba csusszan a hosszú, megfáradt test. Nem hiába, az évek alatt volt alkalmunk alaposan kikövezni a merítőszákig vezető utat, de. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a munka és a tanulás soha nem ér véget. Életünk végéig építjük az utat, hiszen abban a pillanatban, hogy azt hisszük végeztünk, jön egy hal, jön egy helyzet, ami után foghatjuk a fejünket és állhatunk neki kátyúzni. Ez ilyen.

Figyel a merítőben a legyőzött töves, csodaszép példány. Nem is kérdés, a vízben a helye, szabadon, nekünk pedig már régen otthon, hiszen várnak minket haza. Magunkkal visszük mindazt, amit kell, az élményt, most elmegyünk, hogy holnap újra visszatérhessünk.